Zságot András

 

Liguriai fényképek

 

            Júliusban a Ligur-tengerparton nyaraltam a barátnőmmel, sok fényképet készítettünk a tíz nap alatt, amíg ott voltunk. Nagyon jól éreztük magunkat, és nem is vettük észre, hogy milyen gyorsan elrepült a tíz nap. Csak onnan tudtuk, hogy vége a nyaralásunknak, hogy a szálloda portása az utolsó nap szólt, hogy sajnos délután két óráig el kell hagynunk a szálloda épületét, mert letelt a rendelkezésünkre álló idő. Szomorúan csomagoltunk és búcsúzóul még lefényképeztük a szálloda portását, amint a szálloda előtt állt mosolyogva, aztán felültünk a vonatra és elindultunk haza.

            Itthon első dolgunk volt, hogy elvittük a nyaralásunkról készített felvételeket előhívatni, mert nagyon kíváncsiak voltunk, hogy sikerültek.

            Két hetet kellett várni, amíg előhívták a felvételeket. A két hét alatt sokat beszélgettünk a liguriai nyaralásról, felelevenítettük élményeinket, megjelentek szemünk előtt a liguriai emlékek, a kis utcácskák, a barátságos emberek, a finom ligur ételek és a gyönyörű ligur táj.

            Két hét múlva elmentem a fényképekért, hazavittem őket, de nem néztem meg, hanem megvártam a barátnőmet, mert úgy gondoltam, sokkal jobb lesz, ha nem egyedül nézem a képeket, hanem vele.

            - Milyen érdekes – mondta az első képnél a barátnőm -, én erre a házra nem is emlékszem.

            Én se emlékeztem a házra, amit a kép ábrázolt.

            Mi úgy szeretünk fényképeket nézni a barátnőmmel, hogy hosszan elbeszélgetünk arról, mit ábrázol a kép. De ez esetben nem tudtunk beszélgetni a fényképről, hisz nem emlékeztünk a házra.

            Viszont mindenképp tudni akartuk, mi lehet ez a ház.

            Rövid tanakodás után azt javasoltam, lapozzuk fel a Liguriai kalauz című útikönyvet, ami egy fotókkal gazdagon illusztrált kiadvány, és abban biztos megtaláljuk azt a házat is, amit a mi fényképünk ábrázol. És, ami a legfontosabb, biztos találunk a képről rövid ismertetést is, és akkor eszünkbe jut, hol is állt az a ház.

            - Itt van a ház – mondtuk egyszerre barátnőmmel, amikor a könyv negyedénél jártunk, és nagyon boldogok voltunk, hogy megtaláltuk, amit kerestünk.

- De figyeld csak – mondta a barátnőm aggódva – azt írja a könyv, hogy ezt a házat már húsz éve lebontották.

            Most már érthetővé vált, miért nem emlékeztünk a házra. Hisz mi csak júliusban jártunk Liguriában, akkor már rég nem állt ott az a ház.

            Némi bosszankodás után áttértünk a következő képre. Ez újra valami húsz évvel ezelőtti állapotot mutatott, egy nyüzsgő délutáni utcát, a képen robogó gépkocsik tömzsi formája árulta el, hogy ez megint a múlt.

            Újra nem tudtunk beszélgetni a fényképről, mert ehhez a képhez se kapcsolódott semmi emlékünk.

            A következő képek is a múltat mutatták.

            És csak most csodálkoztunk el, mert most döbbentünk rá, hogy nem lehet a képen egy húsz évvel ezelőtti utcarészlet, ha mi júliusban készítettük a felvételeket. Júliusi felvételen csak júliusi utcarészlet szerepelhet.

            Ennek ellenére a hatodik kép is egy száz-százhúsz évvel ezelőtti állapotot mutatott. Biztos, hogy Liguriát ábrázolta mindegyik kép, csak az volt a baj, hogy nem a jelent, hanem a múltat.

            - Hogy lehet ez? Mi a jelent fényképeztük, nem értem, miért látjuk mégis a múltat. Biztos elrontottál valamit – mondta a barátnőm. – Biztos valami idegennek a fényképeit hoztad el az Ofotérttől.

            Nem tudtam, mi lehet a baj.

            Csendben nézegettük tovább a fényképeket, még nagyon sok volt hátra.

            Kedvenc éttermünk képe következett, de ez is úgy százötven évvel ezelőtti állapotában.

            - Mi ez? Nekem rajta kell lennem ezen a képen – mondta a barátnőm. – Erre biztosan emlékszem, a kedvenc éttermünkről csak egy képet csináltunk, és azon én rajta voltam.

            De hiába kerestük a barátnőmet, nem volt a képen. A következő nyolc kép is kétségtelenül azokat a helyeket mutatta, ahol tíz napig nyaraltunk, de mindegyik kép a régmúltat idézte. A nyolcból öt a középkort, kettő az ipari forradalom korát, egy pedig a hatvanas éveket mutatta.

            - Én nem arra vagyok kíváncsi, mi volt a Ligur-tengerparton a középkorban. Én magunkat akarom látni, nem a múltat – fakadt ki a barátnőm. – Valamit megint elrontottál – mondta. – Te olyan alamuszi vagy.

            Ez azért nagyon bántott, hogy alamuszinak nevezett, még akkor is rosszul esett, ha csak dühében csúszott ki a barátnőm száján ez a szó. Akkor bezzeg nem voltam alamuszi, amikor a legnagyobb hőségben az apja kertjét kapáltam egy egész héten át.

            A következő kép is a múltat ábrázolta, a ligur múltat. A barátnőm már nagyon ideges volt.

            - Biztos rosszul exponáltál. Vagy a fényt állítottad be rosszul. Mondtam, hogy kérjük kölcsön a Gálék fényképezőgépét, ne a te ócska gépeddel menjünk nyaralni.

            Fölajánlottam, hogy ne nézzük tovább a képeket, de a barátnőm mindenképp tovább akarta nézni, hátha talál legalább egy normális képet.

            De a következő képek még borzasztóbbak voltak, nem is a ligur középkor, hanem egyenesen a ligur őskor jelent meg szemünk előtt.

            - Ezek mamutok! – szólt szörnyülködve a barátnőm.

            A barátnőm régészetet tanul az ELTÉ-n, most harmadéves, azért ismeri ilyen jól a mamutokat.

            - Én is tudom, hogy mamutok – mondtam mosolyogva, de már nagyon féltem.

- Te mamutokat fényképeztél? Végre tíz napot együtt tölthettünk és akkor te mamutokat fényképeztél? Boldogan sütkéreztünk a tengerparton és akkor te mamutokat fényképeztél?

            Valószínű, hogy a mamutokat ő fényképezte le, mert én körülbelül húsz képet csináltam a tíz nap alatt, hisz mindig a barátnőmnél volt a fényképezőgép, nem nálam.

            - Te mamutokat fényképeztél, amikor tíz napig végre együtt lehettünk? És mennyi mamut! Legalább hatvan.

            Szó se róla, én is nagyon untam már a mamutokat. De nagyon sok kép készült róluk, kénytelenek voltunk hát végignézni.

            Következett egy második világháborús felvétel, aztán egy kép az invesztitúra háború idejéből, szerencsére mindketten járatosak vagyunk a történelemben, és a fényképeken szereplők ruhájából, az épületekből évtizednyi pontossággal meg tudtuk állapítani, melyik korban járunk.

            - Mi egyiken se leszünk rajta? – kérdezte a barátnőm. Mivel én is akkor láttam először a felvételeket, azt válaszoltam erre, hogy nem tudom, rajta leszünk-e.

- De valószínű, hogy nem leszünk rajta – tettem hozzá rövid tűnődés után -, mert ezek a képek a múltat ábrázolják, nem a jelent.

            - Ez itt Luther – mondtam határozottan a következő képnél, és nagyon örültem, mert eddig még senkinek se sikerült lefényképezni Luthert.

- Mit keres itt Luther a mi nyaralási képeink között?

            Régebben olvastam egy könyvet Luthertől, és onnan tudtam, hogy járt a Ligur-tengerparton élete alkonyán.

            - Luthernek Kálvinnal támadt vitája, ezt az auburne-i vitának is nevezik a történészek – válaszoltam a barátnőmnek -, az egyházi elöljárók javadalmazásáról szólt a vita, melyet Kálvin megnyert, és ezután utazott el Luther néhány napra a Ligur-tengerpartra, mert nagyon bánatos volt a veresége miatt.

- De okos vagy – mondta a barátnőm, és már velem is veszekedett, hogy milyen hülye ő, hogy egy ilyen alamuszi alakhoz akarja hozzákötni az életét.

            Leendő feleségem nem bírta megemészteni, hogy nem azt látja a fényképeken, amit akar, én pedig nem értettem, mi történhetett a fényképezőgéppel. Néhány hónapja még semmi baja nem volt.

            Láttuk II. Komnénosz Elek bizánci császárt, Navarrai Szent Margitot, Szent Terézt, kőműveseket, ágyúöntőket, juhászokat és mindenféle egyéb embereket.

            - Milyen érdekes – mondtam a barátnőmnek -, hogy így elénk tárulnak a múlt csodái. Akik régmúlt korokban éltek, nem is álmodhattak arról, hogy valaki évszázadokkal később fényképeken látja majd őket.

            Tovább nézegettük a képeket, a felét már láttuk és a barátnőm egyre idegesebbé vált. Hol engem szidott, hol magát, hol a fényképezőgépet, hol az egész életet. Én is tragikusan fogtam fel a történteket, de én inkább belül-őrlődő alkat vagyok, nem adom ki a dühömet, csak emésztem magam. Engem is nagyon bántott, hogy mindenféle van a képeken, csak nem a mi élményeink. Azért próbáltam nyugtatni a barátnőmet, mert nem szeretem, ha ideges. És még soha nem láttam annyira idegesnek, mint most, amikor a múltat látta.

            Néha magába roskadt és már azt hittem, tragédia történik. Amikor meglátott egy állatot, főleg akkor volt ideges. Üvöltözött és az állatos képeket mind eltépte. Ahol embert látott, ott néha még mosolygott, de aztán eszébe jutott, hogy nem ezt kéne látni és újra ideges lett.

            Egy-egy képnél eltűnődtem, miért épp azt látjuk, miért nem mást.

            A barátnőm ilyenekkel nem foglalkozott.

            - Még jó, hogy nem videokamerával mentünk, bele is halnék, ha filmet látnék a múltról, nemcsak képeket – mondta a barátnőm. – Futkároznának a mamutok, járkálnának az emberek, minden mozogna és minden a múltban történne. Ezek a fényképek is borzasztóak, hát még a film.

            Ilyen még soha nem fordult elő, hogy a múltat fényképezte volna le a fényképezőgépünk. A könyvespolc alatt kilenc dobozban őrizzük eddigi felvételeinket, mindegyik tökéletesen sikerült, egyiken sincsenek mamutok vagy más hasonló állatok. Az utolsó képeket már csak gyorsan átlapoztuk, persze ezek is olyanok voltak, mint az eddigiek.

            Szótlanul ültünk egymás mellett és nem tudtuk, mit csináljunk.

            A barátnőm még veszekedett velem kicsit, de aztán belátta, hogy ez teljesen felesleges.

            Végül az az ötletünk támadt, hogy el kell utazni Liguriába, és ellenőrizni kell, milyen emberek élnek ott.

            El is utaztunk, és a megérkezésünk után rögtön azokat az embereket kezdtük keresni, akiket júliusban lefényképeztünk. De nem találtuk őket.

            Már három hét eltelt minden eredmény nélkül.

            Alig aludtunk, csak jártuk a városokat.

            De mindenhol huszadik századi emberek sétáltak.

            Most már végkép nem ér4tettünk semmit.

            A barátnőm örökké hajszolt, és azt mondta, addig innen el nem megyünk, amíg legalább egy régi emberrel nem találkozunk. De egyetleneggyel se találkoztunk. Halottfáradtak és csapzottak voltunk. Elment a kedvünk az élettől. Már jártányi erőnk se maradt.

            Végül a barátnőm rájött valamire.

            - Ha eddig nem találtunk senkit, ezután se fogunk – mondta. – Haza kell menni, nem érdemes itt tovább szenvedni.

            Elindultunk haza.

            A vonaton beszélgettünk Liguriáról, nem értettük, miért mai emberek élnek ott, miért nem régiek.

            És bár néhány méterrel odébb úgy láttuk, mintha Luther utazna a vonaton, és oda is mentünk hozzá, de ő azt mondta, soha nem járt Liguriában, de még a környékén se.

 

 

 

Oldal: Liguriai fényképek
Zságot András: Írások Liguriáról - © 2008 - 2024 - liguriaiiras.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat